Kőbányai víztározó medence

1850. környékén a korábban is hol jól, hol rosszul működő vízellátás Budán már kezdett problémákat okozni, hiszen megnőtt a város lélekszáma, és a korral haladva megnőttek az igények is szerencsére. 100 év alatt (mondhatjuk hirtelen) két és félszeresére nőtt a budaiak száma. No de Pesten mi történt? Kilencszeresére nőtt a lakosság! Nem volt kérdéses, hogy a vízellátással valamit kezdeni kellett.

Első körben keverték a korábbi jó forrásvizet Duna vízzel, de természetesen ez nem felelt meg a lakosságnak. Felmerült az igény arra, hogy az ivóvíz eljusson a házakba is, ne kelljen közkutakról vizet hordani haza egy világváros lakóinak. A várostanács elhatározta, hogy átépítteti a teljes dunai vízműveket. Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, gyakran elszivárgott vagy beszennyeződött az ivóvíz, illetve a hatékonysága mennyiségi szempontból sem volt megfelelő.

Ez idő alatt nagyjából minden házba (nem lakásba) bevezették a vizet, a körfolyosós házak udvarán még sokszor megtalálhatjuk ezeket a kutakat. A víz tisztaságával még mindig nagy problémák voltak, így továbbra is a tehetősebbek az Illés kútról (a Várban található) hozatták a forrásvizet. Évekig ment a tervezgetés, szavazás, de a nép nem volt kellően aktív, illetve a tervek nem győzték meg a városvezetést. Viták forrása volt, hogy vajon mesterséges vagy természetes szűrést alkalmazzanak, útban lesz-e a Duna szabályozásnak a vízmű stb. Ne feledjük, ezekben az időkben még főleg "örökélet és egy napra" terveztek, mindenféleképpen olyan vízművet akartak, amire büszke lehet egész Magyarország. 

Megkezdődtek a rendszeres vízminőség mérések, elreppent ismét néhány év, úgy tűnt, a kavicsréteg és a kiváló geológiai adottságok miatt a természetes szűrés mellett tették le a voksukat a mérnökök. A 16 évnyi huzavona után felgyorsultak az események egy szerencsétlenség miatt: 1866-ban kitört a kolerajárvány. 

A város megbízta az angol Lindley-t, hogy építsen vízművet. Ő eddig csak mesterséges szűréssel foglalkozott, így természetesen itt is ezt akarta alkalmazni. Hat hónap alatt felhúztak mintegy teszt-jelleggel egy ideiglenes vízművet a Margit-híd és az Országház között. Ő javasolta a magas Kőbányán egy gyűjtőmedence kiépítését is, amely 1869-ben készült el. 1870. végére Pesten már 37.000 ember juthatott vízhez, ez 734 házat jelentett.

Csatlakozott Lindley-hez (akit az akkori média megpróbált elintézni) Wein János, ő felismerve a természetes szűrés előnyeit és a kiváló földrajzi lehetőséget, a kavicságyas tisztítás mellett döntött. Először kibővítették az ideiglenes szűrőt, majd megépítették a végleges budai vízművet. Még ma is ezt használjuk, bár természetesen lakosok számával együtt maga a hálózat is sokszorosára duzzadt mára. 1903-ra jelentősen kibővítették további kutakkal a rendszert. 

Nem tudni biztosan, de a Kőbányai medencék - 2 db,  egyenként 11.000 köbméteresek - építésénél valószínűleg felhasználták a korábbi kőbányai pincerendszert. Itthoni téglából emelték, háromhajós, kétoszlopos, szinte katedrálisnak tűnik. Még egy méteres földszigetelés is helyet kapott felette. Van benne két kút, amivel töltik a medencét, és anno a precizitásnak és igényességnek köszönhetően ezek márványból készültek. A mai napig használjuk ezt a víztározót, és a Kőbányai Önkormányzat "kibulizta", hogy a medence rendszeres tisztítását a Vízművek a Kulturális Örökség Napjaira időzítse, hogy a látogatóközönség megcsodálhassa ezt az ipartörténeti műremeket. 

 az egyik márvány beömlő kút